A Mikulás öreg szánja - Mikulás mese

A Mikulás öreg szánja

(A mesét a Mikulás Központ betűvető manói írták. Kérjük a manók szerzői jogainak tiszteletben tartását.)

***

A Mikulás öreg szánja


A szikrázó hó kékes színt öltött, ahogy a nap lement az erdő mögött. A cinegék is hamar elcsöndesedtek és összebújtak, mert tudták, hogy napsütéses téli nap után hideg az éjszaka. A fák is álmosan dőltek egymásnak. Csend volt az erdőben. Ám a mai estén, naplemente után bizony mégsem volt nyugalom. Nagy volt a sürgés-forgás a Mikulás háza körül.

Az öreg szán már napok óta sejtette, hogy ismét közeledik a nap, amikor a Mikulás kinyitja végre a pajta ajtaját és kitolja őt a friss hóra. Mindig izgatottan várta ezt a pillanatot. Ahogy a rozsdás szántalp először siklik a friss havon…, a hó finom roppanása a felkunkorodó szántalpak alatt… , az éjjeli erdő illata… Az öreg szán boldogan várta, hogy a Mikulás végre megjelenjen az ajtóban.

Az öreg szán jól ismerte az előkészületek hangját. Pontosan ismerte a manók hangját is - még a nevüket is tudta! -, és arra is emlékezett, hogy milyen hangja van a manók cipőjének a havon. A Mikulás léptei sokkal erőteljesebbek, és még a hó is másképp ropog az ő talpa alatt! Azt is mindig pontosan felismerte, amikor a szarvasok megérkeztek a pajta elé, sőt, még azt is tudta, hogy milyen a hangja van a huppanásnak, amikor a manók elejtettek néha egy-egy csomagot. Olyankor a Mikulás dörmögött egyet, a manók pedig kórusban, halkan kuncogtak.

- Ne viháncoljatok, mert elkésünk! - sürgette őket a Mikulás.

Az öreg szán most is felismerte a hangokat: A manók sürgölődtek, a Mikulás dörmögött egyet-egyet, és… - de várjunk csak! Egy ismeretlen hang is keveredett a jól ismertek közé.

- Ez a hang bizony pont olyan, mint amikor megállunk az ajándékokkal egy háznál az éjszaka közepén - gondolkodott a szán a pajtában. - De hogy hallhatom ezt, amikor még el sem indultunk? - kérdezte önmagában.

Ekkor végre kinyílt az ajtó, és a jól ismert léptekkel megjelent a Mikulás.

- No, elindulhatunk lassan! - mondta a Mikulás. Benyúlt a szán ülése alá, ahol a legmelegebb, legpuhább takaróját tartotta.

- Végre! - lelkendezett magában az öreg szán. Ám meg is lepődött azonnal. - Mi történik?... - kiáltott fel, amikor a Mikulás hátat fordított és kiment a pajtából. - Miért megy ki a Mikulás nélkülem? - kérdezte megdöbbenve.

Mielőtt a Mikulás becsukta volna a pajta ajtaját, az öreg szánnak még sikerült kipillantani a pajta előtti tisztásra. Nem hitt a szemének. Egy vadonatúj, csillogó szán állt a havon. A Mikulás bezárta maga mögött az ajtót.

Az öreg szán pontosan felismerte a hangot, amikor a rénszarvasok nekiiramondtak az útnak a friss havon az új szánt húzva. Ezután teljes csend lett. Tudta, hogy egyedül maradt.

- Nem, ez nem lehetséges! Biztosan visszajön értem, elvégre hosszú évek óta szállítom a gyerekeknek az ajándékokat! Nélkülem nincs ajándék, nincs meglepetés! - ismételgette makacsul.

- Különben is, hogy képzeli ezt a Mikulás? Minden figyelmeztetés nélkül itt hagyni engem és egy másik szánnal útnak indulni?... Hogy lehetséges ez? Hogy gabalyodna össze a szakálla!... Hogy akadna bele a kabátja a virgácsokba! - háborgott magában.

- Vagy talán azért hagyott itt, mert megharagudott rám? Mi lenne, ha megígérném neki, hogy nagyon vigyázok mostantól minden huppanóra az úton?... Akkor talán visszajön értem - sóhajtozott a pajta mélyén.

Ám hiába minden, a Mikulás csak nem jött vissza. Miközben a gondolatok tovább kavarogtak a fejében, a harag és kétségek között régi emlékek bukkantak fel. Emlékek jöttek-mentek a régi utazásokról, városokról, falvakról… Emlékezett a háztetők végtelen mintájára, ahogy elsuhantak felettük… A öreg szán lassan álomba szenderült, és már nem is tudta, hogy mi emlék, és mi álom. Azt sem vette észre, amikor a hó hullani kezdett az éjjeli csendben.

Hangokra riadt fel. Mozgás volt odakint. - Mi történt? - kérdezte. - Talán mégis visszajöttek értem?…

Ekkor vette észre, hogy az ajtórésből fény szűrődik be. Hajnalodott. Jól ismert, erőteljes lépteket hallott közeledni. A Mikulás kinyitotta a pajta ajtaját.

- Ez volt aztán a kalandos éjszaka! - szólalt meg mély hangon a szakálla mögül. - Ennyi ajándékot talán még soha nem szállítottunk ki ilyen rövid idő alatt! Nem is gondoltam volna, hogy az új szán ennyire gyors lesz - tette hozzá, miközben betolta az új szánt a régi mellé a pajtába.

A Mikulás felemelte a sötétzöld-piros kockás takarót az új szán üléséről és gondosan összehajtotta. - Nem hiába, ez a legjobb takaró a világon! - mondta elégedetten, és betette az új szán ülése alá, majd elindult kifelé. Néhány lépés után azonban megállt és visszafordult.

- Bizony, az új szán nagyon jól dolgozott, semmi kétség… - dörmögte. - De valami mégis mintha hiányozna belőle - gondolkodott, miközben a szakállát simogatta.

Visszasétált az új szánhoz, és újra elővette a meleg takarót az ülés alól.

A Mikulás minden évben - miután kiszállította a gyerekek ajándékát -, tett egy sétát a kora reggeli fényben az erdőben. Hiába volt fáradt, mindig úgy érezte, hogy szüksége van egy sétára, hogy kiszellőztesse a fejét.

- Mi lenne, ha idén nem sétálnék, hanem inkább tennék egy kört az öreg szánnal? - kérdezte hangosan.

Az öreg szán nem tudott hova lenni a csodálkozástól és örömtől, amikor a Mikulás kitolta őt a frissen hullott hóra.

- Mielőtt elindulnánk, el ne felejtsem… - szuszogta a Mikulás, és bement a házába. - Ilyenkor mindig szükség van egy kis meleg teára! - tette hozzá.

- Ez az igazi! - jelent meg kisvártatava az ajtóban. - Fenyőrügy tea, tölgyfatermoszban! Ennél jobbat el sem tudok képzelni egy reggeli kiránduláshoz! Gyertek, Rudolf, Villám, nektek is jó lesz egy kis könnyű mozgás az izgalmas éjszaka után! - mondta, miközben az öreg szán elé befogta a rénszarvasokat.

A Mikulás beburkolódzott a sötétzöld-piros kockás takarójába, és elindultak.

- Lássuk a meleg teát! - kiáltotta, miközben egy domboldalon siklottak. A Mikulás elővette a tölgyfatermoszt. - Csikorgó szánkótalp! - kiáltott fel bosszankodva. - De nehéz ez kitekerni! Hát persze, már megint elfelejtettem bekenni diófaolajjal! - mérgelődött.

Az öreg szán csak suhant a havon és mosolygott magában. Jól ismerte a Mikulás minden nyűgét, de most nem bánta a zsörtölődést. Boldogan szelte a havat. - Úgyis hamar megbékél, ahogy mindig! - gondolta, miközben élvezte a porhó csiklandozását a szántalpak alatt.

- Ó, igen… Ez aztán az utazás... - mondta a Mikulás, miközben a szakállát fújta a szél. - Nemhiába, a jó öreg szán mégiscsak különleges... Az ismerős reccsenések, a fényesre kopott faszerkezet… Hány éven át is dolgoztunk együtt?... Már nem is emlékszem - merengett a Mikulás.

Amikor visszatértek, a Mikulás betolta a régi szánt a pajtába. A szokásos mozdulattal felvette a takarót az ülésről és összehajtotta.

- Akkor hát egy újabb évre elteszlek, te öreg takaró - mondta, és megindult az új szán felé. De hirtelen megtorpant. - Nem-nem! A régi takaró helye az öreg szánon lesz továbbra is… - mondta mosolyogva, miközben betuszkolta a takarót az öreg szán ülése alá. - Ennek itt lesz mindig a helye. - Hiába gyors az új szán, mégiscsak az öreg szán az igazi.

Megsimogatta az öreg szán karfáját.

- Mostantól minden évben veled megyek hajnali kirándulásra - mondta az öreg szánnak. A Mikulás lassan ballagott ki a pajtából. Már nagyon álmos volt.

Az öreg szán pedig boldogan szunnyadozott a pajta melegében. Tudta, hogy ezentúl soha nem felejtik el őt.

Weboldalunkon (sütiket) cookie-kat használunk. Ezek működéséről bővebben itt olvashat.