Az egyetlen ajándék (Hárs László nyomán) - Mikulás mese

Az egyetlen ajándék


Az egyetlen ajándék (Hárs László nyomán)


Nem meséltem semmit magam, magamnak, magamról úgy, ahogy szoktam, mert azt vártam, hogy egészen beesteledjen, és Télapó becsöngessen az ajándékommal.
- Ugye, anyu, nekem a Télapó hozza az ajándékot?
- Ő, ő, persze hogy ő – bólogatott anyu.
- Mindenkinek, Bucikám – erősítette meg anyu, és gyanakvó pillantást vetett rám. Nem értette, hogy mit akarok ezzel a faggatózással.
- És mondd, anyu, őneki ki ad ajándékot?
- Őneki? - értetlenkedett anyu. - Kinek, Bucikám?
- Hát őneki. Télapónak.
Anyu először elképedt. Aztán gondolkodóba esett.
- Hát... úgy gondolom – töprengett magában -, úgy gondolom... erre egyes-egyedül ő maga tud felelni. Ha ugyan tud.
Ekkor elhatároztam, hogy odamesélem hozzá magamat. És megkérdezem tőle ott a valaholban. És amint elhatároztam, máris mesélni kezdtem. Magam. Magamnak. Magamról.
Én pedig hol voltam, hol nem voltam, máris a kerek erdőben voltam.
A gyönyörűségesen csodálatos ezüstfehér kerek erdőben. Ezért hát hol voltam, hol nem voltam, ott maradtam, ahol voltam, és keresni kezdtem Télapót. Keresés közben még kiáltottam is:
- Hol vagy, Télapó? Hol vagy...
- Itt vagyok – mondta egyszer csak egy olyan igazi télapós hang, kedves is, meg dörmögős is, lágy is, meg egy kicsit reszelős is. - Pontosan itt vagyok.
S csakugyan! Hol volt, hol nem volt, pontosan ott volt.
Türelmetlenül topogott a hóban, megrezdült a szakálla, a jégcsapok csilingeltek, ezüstös jégpor-hópor szitált belőle. Ekkor megkérdeztem:
- Mondd, Télapó, mindenkinek Te hozol ajándékot?
- Mindenkinek hát. Ez tudnivaló.
- Tudom is – mondtam. - Csak tőled magadtól akartam hallani. Hogy utána megkérdezhessem: mondd, kedves Télapó, neked ki ad ajándékot?
- Nekem, azt kérded, Buci, hogy nekem? - csodálkozott.
- Igen, neked. Tudni szeretném. Ez nagyon fontos.
- Buci királyfi – suttogta halkan, meghatottan, és megsimogatta a fejemet -, tudd meg, hogy tőlem ezt még soha senki nem kérdezte meg. Te vagy az első. A legelső.
Szipogni kezdett, mire megkérdeztem tőle, hogy náthás-e. De azt felelte, méghozzá nagyon náthás hangon:
- Deb vagyok dáthás, csak beghatódtab.
- Szegény jó Télapó – mondtam -, igazán sajnállak, hogy te mindig csak adsz, és sohase kapsz.
- Azért ne sajnálj! - mosolyodott el Télapó. - És ne is búsulj – mondta, mert látta, hogy egészen nekibúsultam magam a saját mesémen. - Mert igaz ugyan, hogy én mindig csak adok, de ajándékot adni jó.
- De kapni is jó ám – világosítottam fel.
- Tudod, mit kapsz tőlem, Télapó? Persze hogy nem tudod, de én elárulom. Van nekem egy Télapó-igézőm. Azt adom neked. Kell?
- Az kell csak igazán! - ujjongott Télapó. - Itt van nálad? A zsebedben?
- Nem, a fejemben – mondtam. És most neked adom.

Karácsonykor hull a hó,
hóban topog Télapó.
Nem látható-hallható,
zajtalan jár télapó.
Szakálla fagy, bajsza dér,
az üstöke zúzmara,
otthonunkba ő betér,
de nem marad ott soha.
Ajándékot ad nekem,
és elsuhan nesztelen.
Édes-kedves Télapó,
ajándékot adni jó.

- És ez igazán az enyém? Egyedül az enyém? - kérdezte boldogan Télapó. Én intettem, hogy igazán, mire hálálkodni kezdett:
- Köszönöm, Bucikám, ez a legszebb ajándék, amit életemben kaptam. Igaz, az egyetlen is. Köszönöm az egyetlen ajándékot. Ígérem, vigyázni fogok rá, mint a szemem fényére. Gyönyörű ajándék... Látod, már megint szipogok – mondta szemrehányóan -, mert már megint meghatódtam. De lehet, hogy csak nátha. Mindenesetre most már sietek. És te is siess haza, Buci királyfi, nehogy lekéssed a velem való otthoni találkozást.

Weboldalunkon (sütiket) cookie-kat használunk. Ezek működéséről bővebben itt olvashat.